A leglátványosabb és legnehezebb ütéssel próbálkoztunk: a full swing-gel. Azt a légykergetést! A felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy vadméhek támadtak ránk és jobb híján golfütőket használunk az elhessegetésükre. Ehhez a sporthoz kell humorérzék, szerintem. Először próbálkozol inkább kevesebb, mint több sikerrel, azután körülnézel lopva: király, másnak se megy jobban. Az oktató sorban odamegy mindenkihez, ad néhány jótanácsot és roppant udvariasan közli, hogy ne add fel, mert jó úton jársz. Ettől még elszántabban püfölöd a talajt és a levegőt felváltva. Legritkábban a labdát. Túl sok dologra kell figyelni egyszerre.

Mire megütöttem 10-12 labdát a kb. 30-ból (ez ugye ennél jóval több erőteljes lendítést jelent), már sajgott a hátam, a vállam, a tenyerem feltört. Edzettebb sporttársaknál ez kicsit később jelentkezik.

Vannak előtted táblák 50, 100, 150, 200 felirattal. Ez nem azt jelenti, hogy hányadik ütésre fogod ezeket eltalálni (jó is lenne 200-ra), hanem milyen messzire vannak. Nagyon messzire, még az 50m-es is. A labdák többsége 5m-en belül lepottyan, mintha megunta volna az életét. A maradékkal a tőlem jobbra és balra próbálkozók között keltek némi zavart. De az a 2-3, amelyik egyenesen előre ment és az 50-es tábla mögött landolt! Már láttam magam, amint egy csekket veszek át egy Tour győzelem után ;)